Temple run - Baraka & Erron Black

A szabadúszó fejvadászkodásnak csak akkor van meg a filléres ponyvaregényekben felfestett bóvli romantikája, ha az ember minden értelemben független.
Ha az ember történetesen azért fogadott el pénzt az elmúlt pár évben, hogy a Külső Világ császárának testi épségét szavatolja és minél gyorsabban kicsináljon néhány kellemetlenkedő alakot, akkor nem feltétlenül beszélhetünk politikai értelemben vett függetlenségről.
A Kotal Kahntól elfogadott pénz ugyan csak a fegyvereimet bérelte ki, de a neki elvégzett munka inkább csökkentette, mint gyarapította a potenciális megbízók körét.
Dolgoznék én szívesen Skarletnek is, de ott van az a dolog, hogy már nem egy lázadó kapott névre szóló töltényt a szeme közé azokért az érmékért, amit a császártól bezsebeltem.
Pont emiatt a ki nem mondott és kényszerű hűségeskü miatt nem mondhattam nemet arra a feladatra, amit nekem tartogatott.
El kell viszont ismernem, hogy a kelletlenségem nem volt olyan fokú, mint vártam volna.
A hűség nem a legmarkánsabb tulajdonságom, de a szakmai erkölcsöm nem igazán kedveli a köpönyegforgatást. Emiatt D'Vorah irányába nem táplálok túlságosan baráti érzelmeket.
Ha pedig egy olyan dolgot kell megszereznem, amivel őt hátrányba juttatjuk, akkor máris nem zavar annyira, hogy régészkednem kell fejek kilyuggatása helyett.
A lényeget persze elfelejtettem.
Kotal udvari krónikása nyomára bukkant egy legendának, ami a kytinn faj egyik elveszett templomáról szól. A történet szerint ez az épület őrzi Khyzhatrr, a kytinnek teremtőjének megkövült szívét. Ezzel az ereklyével pedig befolyásolni lehet a mindenkori királynő tudatát.
Az egyetlen hátráltató tényező abból származik, hogy a jelek szerint ez a templom az Élő Erdő kellős közepén található.
Beletelt egy kis időbe, míg átverekedtem magam az emberevő fák sűrűjét és megtaláltam a térképen jelzett épület helyét, de egy másik kissé komolyabb hátráltató tényező is megjelent, ahogy megpróbáltam megközelíteni a templomot.
Agyarak, alkarpengék és civilizálatlan barbárság képe fogadott, ahogy távolról felsejlő hangok hallatán lopódzva folytattam a közelítést.
Úgy tűnik valaki Skarletnek is szólhatott erről a legendáról. Legalábbis a bejárat elé települt tarkata haditábor erről tanúskodik.
Nem számítottam arra, hogy csak úgy bemegyek és kihozom az ereklyét, de ezeknek a nomádoknak a feltűnése egy kicsit közelebb hozza a megbízást a valós szakterületemhez...

- Mit keresünk, hadifőnök? - kérdezte a sebhelyes képű, félszemű tarkata elit harcos Barakától. A vezér eltűnődött egy hosszú pillanatig, hogy megadta-e a kellős tiszteletet a veterán, aztán úgy döntött, hogy meg. Ha kitépi a szívét az csak egy tapasztalt kapitány elpazarlása lenne. Kemény férfi volt, igazi tarkata harcos, de a sérülései szavatolták, hogy kihívó úgysem lesz belőle sohasem. Talán majd valamelyik fia. Egy kisebb északi törzs fejeként meglehetősen sikeres volt.
Éppen ezért volt itt. Az ő vadászcsapatait hozta magával a Külső Világ fogasszentje, lévén ez az ő területüknek számított, még ha nem is szívesen merészkedtek be ide. Nem mintha az emberevő fáktól aggódnának, ha azok elkapnak egy-két tarkatát, az csak természetes kiválasztódás, azok gyengék voltak. Végül is ezek csupán mozgásképtelen, statikus izék. Viszont túl sok mindent elkapnak, ami erdejükbe téved, így a tarkata vadászok nem nagyon találnak prédát. Egy néhány fős kis csapat még csak élelmezhető benne, de egy törzs aligha, ezért sem nagyon látogatták. Ettől függetlenül a helyi harcosok olykor kénytelenek voltak nyomot követve bemerészkedni, ezért is választotta őket Baraka maga mellé, mint hadifőnök, minden tarkaták vezére. Még ők ismerik valamelyest legalább a terepet.
A feladatot pedig nem lehetett visszautasítani. Személyesen Millenától származott, akinek a visszatéréséről igen kevesen tudtak, generálisa pedig félve őrizte is ezt a titkot. De természetesen hűségesen követte az úrnője parancsait. Ami igen kellemetlen, hogy a vének sem emlékeztek különösebb mesékre a Khyzhatrr kapcsán. Mindenesetre ha Mileenának erre van szüksége, meg fogja kapni. A jelek szerint egyfajta fegyver lehet D'Vorah ellen, márpedig neki mindkettő tarkata vezér tartozik egy kis szívességgel. Sajnos a templomról sem tudtak sokkal többet kideríteni, nagyon ősi, nem ragadt meg a törzsek emlékezetében. Egy napja vertek sátrat és kutattak bejárat után, lévén a kapu régen beomlott. Nem találtak. Így most a törzs harcosai keményen dolgoztak, hogy megtisztítsák az omlást. Baraka megrázta torz koponyáját.
- Egyelőre csak egy befelé vezető utat - felelte. - Odabent pedig egy különleges ékkövet.
- De... azt nem lehet megenni hadifőnök - mormolta a csapatvezető.
- Nem étel. Fegyver - recsegte vezér.
- Az én harcosaimnak erős pengéi vannak...
A hadifőnök türelme elfogyott, a mozdulata pedig robbanékony és gyors volt, veszedelmesen, akár a lecsapó kígyó. Köríves mozdulata kisöpörte a félszemű alól a lábait, előreugró karpengéjét a földre került férfi torkának szegezte.
- Ha parancsolnak, nem gondolkodsz, nem kérdezel - recsegte. - Megkötöttük a szövetségeinket, odaadtuk a hűségünket. Úrnőnk parancsa, tehát ezt fogjuk tenni. Ha nem tetszik, kihívsz a hagyományok szerint, ahogy tarkata harcoshoz illik. Ha nem, akkor pedig elfogadod a szavam. Küldj őrjáratokat a templom környékére, nem tudhatjuk másnak nem fáj-e a foga erre a kavicsra. A többi pedig élelmezze a tábort. Ha nem találtok elegendő élelmet széttépitek a leggyengébbeket. Ahogy az őseink is tették. A bejárat hamarosan felszabadul. Akkor bemegyek.
Tovább nm foglalkozott a heges képűvel, újabb fürkész pillantást vetett a templom sötét tömbje felé. Gyanakodva a levegőbe szimatolt. Mintha idegen szagot hozott volna a lengedező szél. Földi szagot. Résnyire húzott szemekkel körbe pillantott, de sem szeme, sem füle nem jelzett veszélyt. Végül is a fél tábor a Fekete Sárkányoktól szerzett csempészáruval volt szerelve, biztos valamelyik dobozra vagy fegyverre tapadt fel az emberszag. Elhessegette a gondolatot.

Az Élő Erdőben való bújkálás sokkal nagyobb kihívást jelent, mint azt bárki gondolná.
Értek valamennyit a lopakodáshoz, meg a terep adta előnyök kihasználásához, mégis teljesen másképp kell hozzáállnom egy olyan környezethez, ahol a rejtőzködést nem csak az nehezíti meg, hogy folyamatosan figyelnem kell a szélárnyékra a tarkaták istenverte szaglása miatt, hanem még az emberevő fákat sem ingerelhetem fel, nehogy elárulják a pozíciómat.
Óvatosan görnyedve, lassú lépésekkel haladok a bokrok között fél szemmel a barbárokat, a másikkal pedig a fákat figyelve.
Bár annak idején nem egy rézbőzűt láttam saját körülményeik közt és a sok ketrecbe zárt niggerrel volt dolgom, de az agyaras-pengés népséghez képest jól nevelt, illemtudó és civilizált fajtának tűnt mindkettő emberutánzatnak szánt nép.
Az egymás közt való marakodást csak azt akadályozza meg hosszabb távon a tarkaták között, hogy jó farkasfalkához méltóan a vezérrel húz újat, aki engedély nélkül a másiknak esik.
Nem túl kifinomult hagyomány, de annál hatékonyabb. A Külső Világban pedig hatványozottan érvényesül az erősebb kutya elve.
Bár iszonyú sok időmbe telik úgy megközelíteni a tábort, hogy érdemi információkhoz jussak, de többszörösen megéri a befektetett fáradságot és időt a körülményeskedés.
Nem csak a templom létezéséről bizonyosodhatok meg, hanem egy fontos információval gazdagodok:
Azt nem tudom, hogyan, de Baraka visszatért az Árnybirodalomból és újból tarkaták élére állt.
A biztonság kedvéért azért előhalászok egy puskára illeszthető távcsövet is, hogy közelebbről is megnézzem a vezér rusnya pofázmányát.
Biztos ami biztos, elvégre ezek az agyaras rémek legalább annyira hasonlítanak egymásra, mint a vágottszeműek otthon.
Pár másodpercnyi leskelődés után azonban már biztos vagyok benne, hogy tényleg Baraka vezeti a barbár hordát.
Ez nem kis fejfájást fog okozni Kotal Császárnak, de számomra új lehetőségeket fog megnyitni. Még akkor is, ha ezek a lehetőségek nagyrészt állami megbízások lesznek.
Ahogy elnézem a templom bejárata körül elég komoly romeltakarítás folyik, ami nem jelent túl sok jót nekem.
Az a munka még legalább kát óra hosszat eltart és ha egy helyben maradok valamelyik nagyeszű agyaras biztos megérzi a szagomat.
Keresnem kell egy másik bejáratot, hogy észrevétlenül tudjam folytatni a küldetést.
Óvatosan a bokrok közt haladva visszavonulok és megpróbálom megkerülni a templomot, hátha találok valami szélesebb szellőző aknát, amit ezek a kőagyúak nem vettek észre.
Nem kell sokat vizsgálnom a terepet, hogy meglássam az épületet elkezdte visszahódítani a természet. Bár a rom a mások oldalról inkább tűnik egy domboldalnak, egy-két gallyal és levéllel sűrűbben fedett pont azt sejteti, hogy a feltételezésem az épület szellőztetésével kapcsolatban helyesnek bizonyult.
A probléma az, hogy nem eshetek neki eltakarítani az ágakat és leveleket, mert azzal felfedném magamat.
Ellenben egy-két éhes fát felhasználhatok arra, hogy segítsenek nekem. Szétszórok egy zacskónyi vassúlymot a magasabb fűben, majd leakasztok két lőporral töltött bombát az övemről.
Egy egyiket a tábor irányába hajítom el, a másikat pedig az egyik nem túl bizalomgesztő arccal bíró fához vágom, majd megpróbálok távolabb kerülni és bevenni magam egy bokorba.
Ha van egy kis szerencsém, a tarkaták vannak olyan ostobák, hogy nekiessenek a fának és csoportos támadás során a fa sem lesz tekét játszani ezekkel a marhákkat.