Minden kezdet nehéz (Primus és Loki)

Tárgy: Minden kezdet nehéz (Primus és Loki) Szer. Dec. 11, 2019 9:03 pm

Be kell, hogy valljam az életem elég kalandosra sikerült az utóbbi időben, mármint ebben a szűk húsz évben. Valahányszor magamhoz tértem mindig valami elképesztő változást tapasztaltam és természetesen fogalmam sem volt róla hogyan is történhetett. Először egy hideg asztalon ébredtem és egy vörös bádog dobozban találtam magamat, amit valószínűleg lom lomokból eszkábált össze apám. Eszek után összetűzésbe keveredtem egy szimpatikusnak kevésbé sem nevezhető férfival majd magamra maradtam. Agyilag nem bírtam teljesen feldogozni, hogy korábban még hús és vér voltam akkor pedig egy két lábon járó próbababa. Olyan volt ez akár egy szörnyűséges állom, amiből nem lehetett felébredni. Szerencsére volt, ami elterelje a figyelmemet sok más dologgal tudtam foglalkozni, mert ez még túl korai volt számomra. Hogy ne keljen a helyzetemen töprengenem elindultam ki a városba, hogy segítséget nyújtsak a rászorult ostromba lévő városiaknak. Persze senki nem köszönte meg, mert csak cápa fogú hogyis hívjátok vettek körbe majd ismét elsötétült körülöttem a világ. Alkalmanként tértem magamhoz valamiféle laborba, néha feltettek egy érdest vagy elvégeztek rajtam pár vizsgálatot majd ismét jött a sötétség. Egyszer aztán eljött az idő, hogy újra kezembe vehessem a sorsomat, csak nem tudom ki döntött erről. A gyárban nem találtam mást csak romokat meg persze roncsokat. A szerencsének vagy a sorsnak köszönhetően kaptam egy vadonatúj testet, vagyis újabb volt, mint az a piros vacak. Lett új külsőm és új nevem ezzel vágtam neki a nagyvilágnak.

Bevallom beletelt némi időbe mire sikerült eljutnom vissza a városba a civilizációhoz. Elég macerás volt, mert időközönként csakis éjszaka mehettem, nehogy valaki észrevegyen, ha másképp nem ment, akkor kerülő utakat használtam. Nem lehettem benne biztos hogyan reagálnak az emberek, de annak szinte semmi esélye nem volt, hogy rózsacsokorral és tűzijátékkal fogadnak. Nem hibáztathattam őket bizonyára én is így reagáltam volna. Ezzel nem volt semmi baj, mert ezzel a kis feladattal is elterelhettem a figyelmemet. Addig sem azon eszeltem, hogy pontosan mi is vagyok, hogy ki is vagyok. Először vissza kellett jutnom, bár magam sem tudom, hogy mi a fészkes fenének. Utána valahonnan némi információhoz kellett jussak meg némi segítséghez. Utána akár a föld alól is, de akartam keríteni apámat és meg tudni lehetek-e valaha újra normális. Azon a sisak ízén rengeteg beépített mütyürke volt, ami eléggé zavart, mert egy normál ember nem lát a sötétben vagy ultra viola módban. Szerencsére a nagy részét ki tudtam kapcsolni ezeknek a vackoknak így majdnem olyan volt az érzékelésem, mint egy átlagembernek, akinek egy kamerán keresztül kell szemlélnie a világot. Röviden szólva foggal, körömmel próbáltam megtagadni magamtól ezt az új élet stílust.

Késő éjszaka érkeztem meg mikor az utcákon már senki sem bóklászott kivéve én. Rekviráltam magamnak egy kapucnis köpenyt arra az estre, ha valakivel mégis összefutnak és, hogy kicselezzem a kamerákat. Meg akartam nézni a céget, vagyis a régi otthonomat, de erre már nem volt esélyem lerombolták és egy iskola épült helyére. Nem várhattam, hogy minden ugyanúgy marad húsz évvel később viszont egy hangyányit reménykedtem. Kissé felháborodtam az a hely ahol felnőttem már nincs többé, de legalább jó hely lett belőle. Ez után magam sem tudtam, hogy hova kéne mennem csak bóklásztam föl s alá majd kiszúrtam egy gyanús alakot egy téren. Úgy állt ott mintha támadni akarna pedig nem is volt előtte senki. Ez felkeltette a figyelmemet meg az, hogy perceken keresztül meg se moccant. Csak később vettem észre ama apróságot, hogy ennek a valakinek négy karja van. Ahogy közelebb értem akkor döbbentem rá, hogy ez csak egy beton szobor, ami látott ár szebb napokat.
- Te még megvagy? – kérdeztem csodálkozva.
Ezt a remek művet még én készítettem vagy húsz évvel korábban mikor az a nagy csete-paté volt. Jólesett az érzés, hogy végre elbánhattam néhány szemétládával és nem én húztam a rövidebbet. Az sem volt utolsó, hogy talán megmentettem néhány ember életét, így perceken keresztül csak álltam és újraéltem az emléket amint ott száguldoztam.

(Akkor még nem vettem észre, hogy valaki a szobor oldalának döntött egy kést. Mint amivel Kano asztalhoz lettem szegezve. )

Vendég

Primus

&

Loki

Amikor… Bazki! Tulajdonképpen miért is kell nekem minden új reagot “amikor b…”-vel kezdeni? He? Mert egy univerzumokon átívelő dimenziókaput ugrott, örökéletű, rőthajú fehérnép tavaly ilyenkor pottyant bele a Jarugába? Hehh, ez a kis törékeny tündérke akár én is lehetnék, és még csak nem is kellene sokat változtatni a saját alakomon, hogy egyszer csak Karen Gillan babapofijával csodálkozzak rá az egész világra, miután partra kecmeregtem, mint egy rögtönzött vízibanya. Ah, úgy érzem, mára megvan az álcám! ...Mi van? Szeretem a saját külsőm, de azért valljuk be, közepesen lehet úgy elvegyülni, ha az isten olyan szerelésben sétálgat a halandók között, mintha egy színész lenne, aki most jött volna ki öt perc szünetet tartani a Vikingek forgatásáról.
Szóval csekélységem, úgy mint Karen Gillan kisasszony, ma ellátogat ebbe a nevesincs kis városba - biztos van valami profán mundén neve, ami egészen biztosan nem Stuhlweissenburg - mert őszintén szólva lassan halálra unnám magam, ha meg tudnék halni. Bár mostanában sehol sem történik semmi izgalmas, Midgard - avagy a Földi birodalom, ahogy ti nevezitek - is egy egészen békés hely lett, mióta Shinnokot lenyakazták, így meg aztán nem túl meglepő, hogy ebben a hónapban a bolygó összes országának összes városában minden embernek az a legnagyobb problémája, hogy zsigeri undor nélkül magához tudja ölelni a marketinges manipuláció és a multinacicégek mérőszámainak frigyéből született, visítva vergődő szerelemgyermekét, amit néhány pszichológus csak “karácsonyi hisztériának” diagnosztizálna. ...És be kell vallanom, ez az ünnepi díszbe öltöztetett káosz valami egészen meseszép.
Nem, nem annyira gyönyörű, mint amikor porig ég egy egész falu és sikítva menekül mindenki, akire még nem borult rá néhány lángoló gerenda; vagy amikor egy szökőár elől rohanva letapossák egymást a pánikba esett emberek; de ami azt illeti, még azzal a novemberi utó-Halloweennek is beillő rituáléval sem ér fel, amit a földiek Black Friday-nek neveznek. (Gondoltad volna valaha is, hogy csak le kell satírozni két nullát egy plazmatévé árának végéről, és egy fél városnyi felhergelt embercsorda fogja rávetni magát arra az egy szem megszeppent árufeltöltő-kölyökre, hogy nyálat fröcsögve üvöltsön és követeljen tőle a raktárról egy új ketyerét? Nem, én sem, de esküszöm, még a Bolondok napi csínytevéseken sem szoktam úgy röhögni, mint amikor a rögtönzött tömegverekedést követően a pénztárnál rádöbben valaki, hogy bár leverte a szomszédját az akciós kávéfőzőért, de véletlenül másik dobozba kapaszkodott bele, és nyilvánvalóan az már háromszor annyiba kerül még leárazva is.) De azért a karácsonyi káosz is gyönyörködtet. Tényleg. Több ilyen ünnep kellene a világnak, bezzeg az én időmben, Yule havában semmit nem lehetett csinálni, csak seggrészegre inni magam az istenek csarnokában, miközben Thor vagy Bragi azt hitte magáról, hogy baromi szórakoztatóan tudja ezredjére is előadni, hogyan épült fal Asgard köré. Azon bezzeg nem röhögött senki, amikor az egész bagázst elküldtem a francba - pedig olyan pöpec kis versbe szedve hordtam el az isteneket mindennek, hogy Brian Flanigan címeres koktélköltő is megirigyelte volna! Ah, a régi szép idők...!
Nem, igazából semmi nem hiányzik Asgardból - csak a mézsör. De az nagyon! ...Mindegy, ehhez a kis tündibündi küllemhez amúgy is jobban illik a Starbucks-os mézeskalács-latte karamell-öntettel, ami a jobbomban gőzölög - balomban pedig egy egész bevásárlószatyornyi vacakot viszek. Több méternyi csillivilli karácsonyfaizzó, annyi, amennyivel egy mammutfenyőt körbe lehetne tekerni tetőtől talpig probléma nélkül, egy veszett-drága kerámia késkészlet, egy kiló cukor, legalább egy tucat narancs és alma, három üveg jó francia vörösbor, és pár zacskó fűszer (szegfűszeg, fahéj, vanília, kardamom és gyömbér, meg egy fél kiló hashajtó.) Mhm, glögg lesz belőle, méghozzá nem is akármilyen - nem, nem nekem, ellenben van itt a város közepén valami szedett-vedett karácsonyi vásár, és mivel az egyik standnál katasztrofális ízű forralt bort próbálnak rátukmálni mindenkire, hát nem bírtam magammal, megszállt a karácsony szelleme, és gondoltam segítek rajtuk egy kicsit. Megmutatom én, hogy az istenek milyen glöggöt tudnak csinálni a halandóknak! ...Ki mondta, hogy a csínytevés istene nem lehet az évben egyszer önzetlen? Hehe!
Már majdnem odaértem a vásárra, amikor az utamba akadt egy téren két szobor. No mi fene? Kortyolok egy nagyot a gingerbread-lattémból, és arra jutok, hogy erről a két bálványról bizony nagyon is hiányzik valami, és azt is tudom, hogy mi! Szépen odatipegek a magassarkú csizmámban a négykarú förmedvényhez, és az egyik alkalmas kezébe teszem a félig megivott kávémat.
- Ezt fogd meg egy kicsit, köszi! - jegyzem meg vigyorogva, majd már elő is húzom a szatyorból a karácsonyfaégősort, és a másik szoborra tekintek, vigyorom pedig csak szélesebb lesz. Ez aztán az élethű faragvány! Mintha egy igazi terminátor lenne!
- Egyet se félj, barátocskám, veled kezdem. Mindjárt szépen kidekorállak!

️️️️️️️️️️️

Tárgy: Re: Minden kezdet nehéz (Primus és Loki) Csüt. Dec. 12, 2019 1:57 pm

Ennyit arról, hogy egy gép sosem hibázik mindig precíz és lehetetlenség meglepni. Az is igaz, hogy egyáltalán nem tekintettem magamat gépnek hanem viszonylag normális emberi lénynek. Ott álltam elmerülve a nosztalgia tengerében mikor váratlanul szinte a semmiből ott termett az a nő. Meg kell mondanom elég jól nézett ki, de akkor nem értem rá ezzel foglalkozni. Azt próbáltam kideríteni honnan a fészkes fenéből jöhetett. Ilyen távolságból még a gondosan megtervezett álcám egy fabatkát sem ért, ugyanis majd egy köpésnyire álltunk egymástól. Nem mintha én képes lettem volna köpdösésre meg nem is volt szokásom, de az idegen megtehette volna, mármint képes lett volna rá. Tényleg nagy marhaság volt oda mennem, alighogy megérkeztem a városba máris sikerült lelepleznem magamat. Az volt a különös, hogy a nő egyáltalán nem rémült meg tőlem, sőt mintha örült volna nekem. Beletelt vagy két milliszekundumba mire rájöttem, hogy engem is valamiféle műalkotásnak tarthatott. Nem mondom régebben én is láttam képeket néhány elborult elme kreálmányáról, de azért mindennek van határa. Mégis ki lenne képes olyan szobrot csinálni, ami úgy fest, mint én? Vagy talán az alatt a rövid idő alatt, míg fogságban voltam az emberekből kiveszett minden jó érzés? Nem arra gondolok, hogy rondának esetleg ocsmánynak tartottam volna magamat. Csak ki az a hibbant, eszement, aki kapucnis köpenyt húz egy szoborra?

A rendszer, mint más esetben felajánlott pár lehetőséget a probléma megoldására mire én alig halhatóan annyit súgtam szinte leheltem a levegőbe hallgass már. Igaz senki sem szólt egy szót sem írásban jelentek meg előttem az opciók, ez amolyan feltételes reflex volt. Másrészről viszont nem volt kedvem semmilyen módon kárt tenni ebbe a hölgybe, végtére is nem ártott nekem. Harmadrészről viszont volt egy kicsinyke remény arra, hogy részeg, ami némiképp megkönnyíthette a dolgomat. Azért is vontam le eme következtetést, mert valami pohárféleséget rakott a négykarú kezébe és úgy tűnt nagyon jó a kedve. Talán hagynom kellett volna, hogy feldíszítsen, mint egy karácsonyát majd mikor távozott én is elhagytam volna a tett színhelyét. Igen, minden bizonnyal ez lett volna a legbölcsebb döntés, ám én sosem tartottam abba a csoportba. Éppen vidáman ténykedett a hölgyike mikor egy különös halk, puha puffanásra lettem figyelmes. Ha bekapcsolva hagytam volna azokat a csúcs modern érzékelőket bizonyára többet tudhattam volna, de én ember akartam maradni, nem egy többfunkciós micsoda. Annyit sikerült kitalálnom, hogy a fejem fölül jött a zaj, illetve valami földet érett rajtam, de elképzelésem se volt mi lehetett az. Pár pillanattal később egy fehér csepp csöppent le a szemem előtt, ami azon nyomban választ adott a talányra. Egy átkozott galamb képes volt lefo.. akarom minden lecsinálni a fejemet. Tudom, hogy nem engem talált el, hanem a kapucnit, de akkor is meglehetősen kínosan érintett a dolog.
- Már csak ez hiányzott nekem. – mondtam, egy pillanatra megfeledkezve arról, hol is vagyok.

Nem kellett volna kétségbe esnem ugyanis nem elképzelhetetlen, hogy létre hoztak egy beszélő szobrot, ami érintésre reagál. Annak idején is sok marhaságot találtak fel és az óta bizonyára fejlődött a technológia. Nem kellett volna mást tennem, mint továbbra is mozdulatlanul állni, és ha esetleg megérint valamit mondani A gond csak az, hogy ez a remek terv nekem akkor eszembe se jutott, csak arra tudtam gondolni, hogyan dumáljam ki magam ebből az egészből.
- Ne tessék megijedni, nem akarom bántani. – remek szöveg.
A filmekben is pont ugyanezt szokta szajkózni az a pasas aki a vadász puskával kergette a nőt az erdőben. Beszéd közben kezeimet széttártam és éppen hátrébb akartam lépni mikor a lábam megcsúszott a galamb piszkon és máris borult előre, közben persze vadul kapálóztam.
- Ilyen az én formám. - mondanám landolás után kivéve ha a nőszemélyen landolnék akinek nem esne jól a másfél mázsányi plusz teher.

» Primus
» Cyber Siege - Primus & Johnny