Trouble & Cigarettes [Wildfire x Turquoise]

Amikor beosontam – némi csalással, no meg semmiképp sem legálisan – abba a dohos, poros, roskadozó lepujba, ahová a testvéreim az istennek se akartak elengedni, és ahol aznap este nem mellékesen a Phony Slum nevű rockbanda adott koncertet, még nem sejtettem, hogy ama temérdek mennyiségű alkohol, cigarettafüst, spangli és kokain telítette intermezzo után egy angyal száll le a földre, és ment ki abból a csávából, amibe kerültem. Még szerencse, hogy az a tömeg, ami szerette annyira a Phony Slum muzsikát, hogy összegyűljön a színpadjuk előtt, elég nagy volt ahhoz, hogy amikor forróvá vált a talaj, és le kellett koccolni, elrejtett bennünket a minket üldöző bajos figurák elől. Vad éjszaka volt! Pia, kaja, tánc, zene! Magam sem tudom, mikor éreztem magam utoljára ilyen jól, vagy hogy éreztem-e magam egyáltalán. Ami pedig a megmentőmet illeti… Nos, ő még vadabb volt! Egy vad angyal! Azt hittem, azután az észveszejtő éjszaka után soha többet nem látom.
Tévednem kellett. Nem rögtön, de pár nappal később ismét megjelent előttem ez a földre szállt vadangyal. A kettőnket övező aura egészen máshogy hatott, egészen újszerűen, most, hogy nem képezték a körülmények részét törött üvegek, kések, dohányfüst, alkohol kokain és rockzene. Csak úgy lófráltunk, ittunk, dohányoztunk, és beszélgettünk. Bár néha kissé egyoldalúnak tűnt; a nap végén eszméltem csak arra, hogy még mindig alig tudok valamit Izanáról. Viszont ő mintha mindent tudott volna rólam. Nem mintha bántam volna. Jól esett, hogy valaki odafigyel rám. Hogy csak énrám figyel.
Csillagok hintették be az éjszakai égboltot, a tükörképük visszatükröződött a tó sötét vizén. A mólón ültünk – természetesen magánterületen belül – lábunk a víz fölé lógott, jobb fülemben, illetve Izana baljában ugyanannak a fülhallgatónak a két végéből dübörgött ugyanaz a zene. Halkan sercegett az édes, égő dohány, heveny fénnyel izzott fel, ahogy szívtam belőle egyet, majd egy nagy sóhajjal az égnek eresztettem a füstjét. Átnyújtottam a spanglit a mellettem békésen üldögélő lánynak.
- Fogd. – ha átvette, megtámaszkodok magam mögött, és az égre pillantok – Mióta is tart ez?
Bukik ki belőlem egyszer csak, annyira meggondolatlanul, hogy hirtelen azt is elfelejtem specifikálni, mi az az „ez”.

Josh szerint időpocsékolás volt az egész. Nem látott Yoshimura ideológiái mögé, nem értette, hogyan válthatnánk meg egész Amerikát egyetlen kamaszlányon keresztül. Nos, Türkiz meglepően fiatalnak látszott, ezt alá kellett írnom, de régen kilépett már a tinédzserkorból; egy. Kettő, ... Igazából a többi érvem, ami mellette szólt, nem hiszem, hogy meggyőzte volna Josht (például az, hogy szerintem aranyos lány volt, és egy jónak hitt cél eléhelyezésével nagy dolgok véghezvitelét néztem ki belőle. És tetszett a haja. Nem, ez határozottan nem győzött volna meg senkit.)
A dohány édeskés illata megcsapta az orrom, testem mohón szomjazott egy slukk után, mégsem sürgettem Türkizt. Türelmesen vártam, hogy hozzám kerüljön a szál, amiből aztán megfontoltan nagyot szívtam. Ledobtam a topánkám magam mellé, így talpam meztelenül járt fel-le a víztükör felett annak reményében, hogy lábujjaimmal érinthetem a hullámokat. Bokavillantós nadrágomnak köszönhetően bokaláncomon az apró csillagok vidáman táncoltak minden mozdulatra. Feltűrt ujjú, kockás ingemben, mely alatt csak egy feszes, sötét top volt, kicsit fáztam, de az alkoholtól kellemes borzongásként csapódott le egyelőre.
- Hmmm. - hümmögve nyújtottam vissza neki a csikket, miközben a kérdésén töprengtem. Nyitva hagyta a témát, így szabadon alliterálhattam bármire. - Az enyém huszonegy éve. Hát a tiéd? - Oldalra billentettem a fejem, hogy rendesen rá tudjak nézni, ettől nem csak a hajam omlott előre, hanem tollpihés fülbevalóm is kiugrott alóla. Zavart a nyakamra tapadó hajrengeteg, így elkezdtem összefogni az ujjaimmal és az egyik vállamra fésülni az összeset, így a másik szabadon lélegezhetett. Egy ideje már meglehetős harci készültségben figyeltem a tavat, most pedig szinte meglepő természetességgel tört fel belőlem a kérdés:
- Szerinted mennyire mély? - letámaszkodtam kétoldalt magam mellett, megkapaszkodva a móló szélében. Egész testem megfeszült, mintha arra készülnék, hogy beleugrok a vízbe. Mégsem mozdultam, egyelőre még nem mertem alámerülni az ismeretlenben - szó szerint -, de megszállott, kalandvágytól vibráló szemem elárulta, nem sok kellene hozzá, csupán egyetlen erős lökés, hogy a vízbe csobbanjak.
Végül elengedtem a deszkákat és visszatértem a hajam fésüléséhez. Ekkor vettem észre Türkiz kezét. Érte nyúltam és önhatalmúlag elemeltem. A kék lakk már kezdett letöredezni. Az oldaltáskámért nyúltam és kikerestem belőle a körömlakkomat. Ugyan én más árnyalatot használtam, mint ő, de nem zavart; még csak azzal sem fáradoztam, hogy engedélyt kérjek, hanem feljebb húztam az egyik lábam és a térdemre helyeztem a lány kezét, majd nekiláttam átfesteni a középső ujján a lakkot. Elmélyülten dolgoztam a fülünkben dübörgő zene ritmusára, épp csak egyszer néztem fel rá, közelebb hajolva, nyelvem enyhén kidugva, hogy a számba adhassa a cigarettát egy újabb slukkra.

Amikor barátnőm – olyan különösen hangzik… Csak pár napja ismerjük egymást ahhoz, hogy így hívjam, viszont már most valahogy másabb a levegő, ami őt körül veszi… Eh, hagyjuk. – átvette tőlem a cigarettát értettem csak meg, hogy már vár rá egy ideje. Bocsánatot akartam kérni érte, de mire megfogant a gondolat, és összeszedtem minden bátorságom és cikiségem, már rég nem is ezzel foglalkozott. Ledobta a cipőit, majd a víztükör felé lógatta a lábait. Elnéztem formás, vékony bokáit, lábujjait festett lábkörömmel, ahogy a hullámok után kapnak, egy pillanatra pedig még a fülest is kihúztam a fülemből, hogy hallhassam, ahogy a bokaláncán csilingelnek az apró kis csillagok. Szeretnék csillag lenni. N-na, nem! Nem!
Csodáltam, hogy nem fázik. Olyan vékonyka volt az az ing, de hát különösebben nem mutatta az ellenkezőjét. Különben sem tudtam volna mit felajánlani neki, csak a saját felsőmet, ami rajtam volt, az meg… Nyeh. Ki tudja, elfogadná-e.
Már amikor kibukott a kérdés a számon, sejthettem volna, hogy erre valami igazán éles nyelvű replikát fogok visszakapni, mint ahogy így is lett. A mosoly, ami felgörbült az arcomra, egyszerre volt rezignált, abba beletörődő, hogy hülye kérdésre hülye választ, és kihívó, elégedett.
- Szép volt – vettem át a csikket, és szívtam bele magam is, mielőtt rendeztem volna a vonásaim valami sokkal kevésbé gázzá, és folytattam volna – De arra gondoltam, hogy mióta tartunk… Nos, mi. Hogy mióta is ismerjük egymást. Vagy valami.
Elvarázsolódva figyeltem, ahogy Izana a hajával játszik, fésülgeti, dobálgatja – azzal a valamelyest hosszú, világos barnának, sötét szőkének tetsző, selymes hajával (az enyém bezzeg? Sötét, unalmas, beszíneződik, akár akarom, akár nem, és mindig idegesíteni kezd, ha egy bizonyos hossz alá nő) – ami alól legnagyobb meglepetésemre egy élénk kék madártoll kandikált ki. Nem is tudom, hol olvastam egyszer – mondanám, hogy az iskolában olvastam egyszer, de nem járok be, szóval marad a net – hogy a kék toll valami LGBT-faszság jelképe, vagy mi. Vajon erről ő is tud, vagy csak tetszik neki? Mindkettőt kinézem belőle, és mindkettőt meg is érteném, de… Ahh! Olyan hülye téma ez, hogy csak úgy rákérdezzek!
Mire feleszméltem a kék tollak és a hashtag mozgalmak világából, addigra Izana már kész lett volna lendületet venni, hogy belecsusszanjon a tóba, én pedig utána kaptam volna, csak hogy rájöjjek, csapda volt az egész, és mikor elkapja a pillantásom, villámgyorsan úgy teszek, mintha a semmi is izgalmasabb lenne nála. Ez közel volt! Megköszörültem a torkom.
- Passz… Mély? Bányató, szóval… Nem t’om, 10 méter? Vagy az túl sok?
Nem vagyok túlságosan otthon a földrajzban, ez ráadásul mesterséges tó…
Na várjunk, tényleg meg akar fürödni benne? Cidri hideg lehet az a víz! Feszülten figyeltem minden mozdulatát.
- Jó ötlet ez… ? Mármint, azon túl, hogy tiltott területen vagyunk, és innen már úgyis mindegy… Hmm… - épp ellentmondtam magamnak. Szedd össze magad, te csaj! – Végül is… Ha akarsz, miért ne. Úgy értem…
Nem tudom, hogy értem, de össze-vissza jár a szám, mint a kacsa segge, ha ő mellettem van! Hát hogy van ez? Innen már csak egy lépés az olyan típusú nyelvbotlás, mint a „de szép Izanánk van ma!”
Végül lemond róla, hogy beleugrik a vízbe, ez megnyugtatott. Aztán mire észbe kaptam, valami kellemesen meleg, puha ölelte körbe a kézfejemet, a koponyatetőmet pedig valami forró, és magas nyomású akarta kiverni, a szívbillentyűim félreütöttek, és kezdődő koszorúér elzáródás tüneteit produkáltam, ahogy Izana kézbe vette a kézfejemet. Még szerencse, hogy sötét volt, különben biztos látta volna, hogy elvörösödök, mint egy rák! Nyeltem egy nagyot, míg azt figyeltem, ahogy a lány – aki jóval lányosabb volt nálam, amúgy – elővesz egy teljesen más árnyalatú kék körömlakkot a táskájából, mint amilyen az én körmeimen volt, már lejövőben, nyilván… Nem mintha zavart volna. Érdeklődve, megbűvölve figyeltem, ahogy a középső ujjam körmét tünteti ki figyelmével, egyszer sem nézve rám. Illetve, de. Egyetlen egyszer. Amikor eltátotta kissé az ajkait, és kidugta a nyelvét, azt a keskeny, élesre felvágott nyelvét, én pedig egy pillanatra nem értettem, mit akar. Illetve, egészen biztos voltam benne, hogy ha itt és most megcsókolom, az nagyon hülyén veszi ki magát, még hülyébben, mint ahogy beszélek, vagy félrekapom a pillantásom, amint rám esik az övé. De annyira tökéletes volt minden! Csak előre kellett volna hajolnom, és lekapnom, mielőtt felfogja, mi történik, de…. ! De helyette csak a cigarettát fogtam, és toltam óvatosan az ajkai közé. Baszd meg, te tomboy, ez megint kurva közel volt!
- Mit gondolsz? Megfürödjünk a csillagokban, mielőtt untunkban itt hagyjuk ezt a szemétlerakót? Ami azt illeti, jól esne valami alkoholos. Sör, mondjuk. Vagy inkább boros vagy?

- Ohh, azt hittem, valami költőibbre gondolsz! - Naivitásom még engem is meglepett. Halk nevetésem épp csak vakkantásnyit pattant le ajkamról, máris mosollyá szelídült, ahogy a dokk szélébe kapaszkodva enyhén hátradőltem, hátravetve fejem, arcom az ég felé fordítva. - "Mióta tart a szenvedésünk a Földön? Mióta létezünk entitásként ebben a végtelen univerzumban?" Valami ilyesmi. - Oldalra sandítottam rá, s bár tudtam, hogy a valódi kérdését még nem válaszoltam meg, mégsem kapkodtam el ezt a dolgot a szavakkal. Idő kellett - idő, hogy kedvemre tanulmányozhassam a profilját, arca változó szögeit, ahogy felém fordította a fejét, és idő ahhoz, hogy megfontoltan összeválogassam a szavakat, elpróbáljam őket fejben, mielőtt verbális színpadjára engedném őket. Nem szoktam fecsegni és ész nélkül csacsogni, akkor nem, ha ilyen keskeny kötélen egyensúlyoztunk, kényes témák vizes árka felett.
- Micsoda tart köztünk, kedves Turquoise? - Ajkam mindentudó görbülete kihangsúlyozta a játékosan pattogó fénygömböket a szememben. Vállamat felhúztam, az arcélemhez érintettem, pilláim sötét árnyéka alól fürkésztem a mellettem ülő lányt, enyhén közelebb hajolva hozzá, míg a samponjának illata megállásra nem késztetett. - Számít az? Olyan, mintha ezer éve ismernélek. Nekem csak ez számít. - Jobbnak láttam lekapcsolni a flörtölős üzemmódot és visszadőltem a magam térfelére. Őt az idő érdekelte, engem sokkal inkább a ránk ragasztott címke, az, hogy pontosan mi is zajlott köztünk, bár tudtam, a varázs csak addig tart, míg nem nevezzük nevén. Olyan volt ez, mint a pillangó, melyben távolról gyönyörködhetsz, de ha markodba zárnád, letörlöd a varázsport és megölöd.
A veszély legkisebb jelére úgy kapott utánam, mintha szándékában állna megvédeni. Nem csak rajtakaptam, de gonosz mód ki is nevettem ezt a néma vallomását. Egy olyan erős földinek, mint ő, nem kéne a magamfajtákért aggódnia. A gyengék kikopnak az életből, az erős gének tovább öröklődnek - már ősidők óta így működik a természet, és sokkal sikeresebbek az emberiségnél.
- Később - Lágyan fodrozódó hanggal engeszteltem őt az iménti fricskáért, egyúttal további jóvátételre tett ígérettel. Ki akartam javítani a festéket a körmén, annak pedig idő kell, míg megszárad. Alapos gonddal festettem újra a kopott, kék mázat, valahogy tetszett a tudat, hogy néhány napig a jelemet viseli majd. Valahányszor ránéz a kézfejére, eszébe jutok majd; bárki, aki ránéz, látni fogja az elütő színt, érezni fogja, hogy az az egy valami más, valami különb, mint amilyen én akartam lenni Türkiz életében. Ha pedig megtisztel valakit azzal, hogy középsőujját feszesen tartva beint, az olyan lesz, mintha általa én magam intettem volna be. Volt ebben a gondolatmenetben valami beteges, amit imádtam.
Enyhén összehúzott szemmel fürkésztem őt a körme felett, mintha pontosan tudtam volna, mi jár a fejében. Fogalmam sem volt, de abban jó voltam, hogy úgy tegyek, mintha lenne; zavarba hozni másokat született tehetségem volt, még csak meg sem kellett erőltetnem magam. Végre megkaptam a cigarettát. Két ujjammal igazítottam az ajkaim közé és szívtam belőle két slukkot, majd visszanyújtottam Türkiznek; a szájába toltam, ha hagyta, és mielőtt még elhúztam volna a kezem, hüvelykujjammal végigsimítottam az alsó ajkán.
- Szeretem a sört. Keressünk valami kihalt sikátort, ahol berúghatunk! - javasoltam, nagyobb szóközeim alatt meg-megfújva kész körmét, hogy gyorsabban száradjon a lakk. - De előbb... - Feljebb siklott a kezem a kézfején, fel a csuklójára. Magabiztosan ráfogtam az egyik bőr karkötőjére és szépen lehúztam a kezéről, miközben felegyenesedtem mellőle.
- Úszom egyet. Csak akkor jöhetsz utánam, ha teljesen megszáradt a körmöd! - feddtem meg a karkötőjével, amit aztán hajguminak használva elkezdtem lófarokba fogni a hajam. A lófarokból végül kócos konty lett a fejtetőmön, aztán ledobtam az ingem, kibújtam a trikómból és letoltam a nadrágomat is. Fehérneműben vetettem magam a bányatóba, néhány futólépéssel elrugaszkodva a stégtől. A víz eszméletlenül hideg volt, kellemetlenül szurkált és csípett, ahogy nyakig elmerültem benne, viszont gondoltam, hogy ha lelkesen evezek, idővel jobb lesz - ahogy az is segített felmelegedni, hogy tudtam, Türkiz egy pillanatra sem fogja levenni rólam a szemét.

Amikor bájos, de annál veszélyesebb kompániám rövid, velős kacajt térített vissza a kérdésemre, éreztem, ahogy összekuszálódnak bennem a gondolatok, röpstartból csinál az agyam egy vészleállást, majd újraindítást, a mimikám pedig felveszi a forgószél utáni állapotokat. Tán még el is vörösödtem a hirtelen zavarban, ami rám tört, de szerencsére elég sötét volt, a közvilágítás pedig szar, talán ez a tény rejtve marad ez előtt a mesebeli szépség előtt. Valamilyen számomra teljesen érthetetlen és felfoghatatlan okból a szívem is kihagy egy meglehetősen kényelmetlen ütemet, ahogy rám mosolyog. Öregem, ha fószer lennék, már tuti, hogy igencsak szűk lenne a nacim!
- Igen! A-Azaz hogy nem! Nem igazán vagyok jó az ilyen dolgokban… Meg úgy semmi másban sem… - tettem hozzá valamivel halkabban. Már ha az iskolakerülés és a köztulajdon rongálás valóban nem számít. Megbűvöl Izana zöld szeme, hagytam magam, hadd szippantson be, szinte éreztem magam centrifugálni, mint egy óriási mosódobban – Nem, semmi ilyesmi… - felelem végül halkan, félve, hogy csalódást okoztam – Miért, téged foglalkoztat az ilyesmi? Én személy szerint, ha megtalálom azt a kurafit, amelyik kipottyantott, úgy összeverem, hogy úgy kell majd kirakni, mint az ezer darabos puzzle-t!
Tetten érve magam, hogy kicsit elszalad velem az a bizonyos ló, és mindezt kombinálva Iza faggató tekintete, úgy érzem, ideje visszavonulót fújni, hát sietve félrekapom a fejem. Mi a fene ütött belém? Már majdnem mintha nem lennék ember, amikor ennek a lánynak a közelében vagyok!
Nem túlzás azt állítani, hogy az én szuperlányom kérdésére egy pillanatra megáll velem a világ forgása, és miután felfogta, mire is kell igazán válaszolni, komótos zavarodottsággal a másik irányba kezd el forogni. Mindehhez társul a pillanat, amikor azt hiszem, utolér a vég, pedig valójában csak önkényesen kihagyott egyet a szívem, és fizikai fájdalommal járt a folyamat, míg az ereimben rohanó véremmel felvette az iramot, amikor Izana kedkeny, formás ajkai csábos mosolyga rörbülnek, felhúzott, apró vállain aranyként folyt szét a haja, szemének tüze pedig pasztellszín szikrákat hányt. Hogy lehetséges, hogy valakinek ilyen hosszú és sötét pillái legyenek természetes úton?
- H-hát… én… N-nm, tulajdonképpen most, hogy mondod, nem számít. – Ha Izana azt mondaná, fürödjek meg a pokol izzó magmájában, valószínűleg megtenném, amíg így néz rám. Nem tudom, honnan merítettem erőt a válaszhoz – Én is így érzem. Valami összeköt bennünket. Lövésem sincs, micsoda mondjuk… Valami láthatatlan fonák… Mondd csak, hiszel a végzetben? Az eleve elrendelt találkozásokban?
Ezúttal rajtam volt a sor, hogy átlagon aluli, jellegtelenül kék szememet a kellemes kolleginára függesszem, bár igyekeztem nem sürgetni vagy faggatni a válaszadással. Abban sem voltam biztos így elsőre, hogy van bármi értelme annak, amit összefecsegek.
Tudni akartam, mi az, ami köztünk van, meg nem is. Tisztában voltam vele, hogy amint kimondjuk, valósággá válik, és onnan már nincs visszatérés az álomba. De mit lehet tenni, ha valahol a valóságot is élnénk? Csak tudni akartam, hogy ő is úgy, azt érzi-e, amit én, ez minden.
Az agyam ismét csak megtréfált, annak teljes hitében, hogy a lány rögvest beleesik a vízbe, arra késztet, hogy a legapróbb rezdülésére felé kapjak, ám mikor kinevetnek, világossá válik számomra, hogy alaposan megtréfáltak.
- Kabbe! – vetettem oda durcásan, ezzel próbálva meg elrejteni a zavaromat, kevés sikerrel. Ennél lejjebb aligha járathatom magam a szemében.
- Nekem mindegy – adtam a semleges nagymenőt, teljesen feleslegesen, bár azért reméltem, még becsaphatom Izana csalhatatlan látnoki képességeit. Tulajdonképpen mindegy is, az, hogy a lány a kezében tartja a kézfejem, és ráérős nyugalommal hagyja a körmömön a keze nyomát, legalább annyi pillangót reptetett a gyomromban, mintha megmártóztunk volna a tóban. Hol jobbra, hol balra billentve a fejem kísérem figyelemmel, mit csinál. Valahol tetszik, hogy mementót hagy rajtam. Mert hogy le nem mosom, az is tuti! Maximum a körömlakkok természetes kopási ideje szedi le onnan, meg a jóisten! Már ha hinnék benne. Mert hogy nem. Nem sokkal azután, hogy Izára bízom a cigarettát, vissza is kapom, méghozzá egy érintéssel, hüvelykujjának cirógatásával az alsó ajkamon, az én világom pedig ismét szaltózik egyet. És ilyenkor ne akarjam megcsókolni?! Ez van, Türkiz, ez ma egy ilyen nap. Tulajdonképpen ha nem lenne ilyen émelyítő, édes érzés, utálnék szerelmesnek lenni. Simán elvinne egy hátsófali szívinfarktus, ha nem élvezném ennyire.  Néha váltottunk egy-egy pillantást, de javarészt némán, illetve hát zenei aláfestéssel telt az idő, míg Izana késznek nyilvánította a körmömet.
- Hell yeah baby, ezt akartam hallani! – ujjongtam a magam visszafogott kis módján a söregyezményen, , aztán mikor már kész lettem volna rá, hogy feltápászkodok, és dobbantunk, Izana megragadja a csuklómat, pontosabban az egyik bőrszíjat, amely karkötőként funkcionál, és a dokk széléhez lépett.
- Eh? És én addig micsináljak, hé?! Nézzem, hogy nő a kanabisz, vagy mi? – füstölögtem, sűrűbben rángatva a kézfejem, hátha az rásegít a körömlakk száradásának gyorsaságára (mert hogy szembeszálni Izával nem mertem), de aztán kormos kedvem hamar elillant, amint amaz vetkőzéshez fogott. Akkor elakadt a szavam, de még a lélegzetem is, ahogy a hosszú aranytengerből csinos kis gombóc lett, az ing és póló alól vékonyka, csontos alkat, a farmernadrág alól pedig formás, takaros combok bukkantak elő. Nyelnem kellett egyet, hogy kiszáradt torkomon könnyítsek, aztán ismét agresszívan rázogatni kezdtem a kézfejem. Csupasz talpak csattanása, fa reccsenése, hideg csobbanás, ééés ember a vízben, ember a vízben! Már attól kirázott a hideg, hogy belegondoltam, milyen hideg lehet, brrh!
- Milyen? Nem nagyon hideg? – érdeklődtem diszkréten, míg a cigaretta végére értem. Elnyomtam magam mellett, a csikket a vízbe löktem, majd amint rászántam magam – és biztosan tudtam, hogy a körömlakk is megszáradt, magam is nekiálltam vetkőzni. kevésbé nőiesen, kevésbé összeszedetten. Sokkal. Lecibáltam az egyik lábamról az egyik tornacipőmet, a másikból az immáron csupasz lábam segítségével bújtam ki, közben kapkodva kibújtam a dzsekimből, végül a nadrágomból, és utoljára a toppomból. Fehérneműben álltam meg Izana felett a stégen.
- Figyelj, jövök! – összeszedtem minden bátorságom, mély levegőt vettem, aztán mint aki kalózhajó hídjáról lép le, beleestem a vízbe, amiben rögtön nyakig is merültem.
- Basszameg, ez kurva hideg! Huh!

Épp csak megugrik bal szemöldököm a szokásos szint fölé, de nem szólok semmit. Azokat a vonzó, kékfény ajkakat tényleg elhagyta az imént az, hogy semmiben sem jó, vagy már csak képzelődöm? Kedves, ha ez valóban így lenne, nem lógnék most a nyakadon, nem próbálnám megszerezni az erőd, hogy a saját bűnszövetkezetem céljaira használhassam fel. Ha Türkiz valóban semmihez sem értene, nem pazarolnám rá az időmet, és ez a felismerés valahol mélységes szomorúsággal tölt el, hiszen sosem tudnám meg, mit veszítek vele.
A puzzle-s hasonlata kicsal belőlem egy halk nevetést.
- Néha. Az agyam olyan, mint egy csap, és általában elzárva tartom. Ha egyszer megereszted, nem szabályozhatod, mi minden jön vele. Vagy hagyod és elfogadod, bármit is okád ki, vagy teljesen elzárod. - Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem szoktam filozofálni vagy az élet nagy kérdésein elmélkedni, de általában leállítom magam, mielőtt túlságosan elkalandoznának a gondolataim. Ezt hívom három másodperces szabálynak: ha felvillan valami, amiről érzem, hogy nem kéne belemenni, akkor elzárom a csapot. Három másodperc alatt. Mivel nincs, aki megvigasztaljon, csak így kerülhetem el a szomorúságot. Ezért sem szoktam mostanság a nővéremen vagy a saját sorsomon agyalni; könnyebb, ha mindent eltemetek és bele sem megyek.
- Nem, ne haragudj. - Tényleg sajnálom, hogy ki kell ábrándítanom, szemöldököm szomorkásan összefut, mégsem hazudok vagy ámítom. - Szerintem nincs az a felsőbb erő, ami irányítani tudná többé az emberek szabad akaratát. Még az istenek sem. - Talán egykor lehetett végzet, ami egyengette az utat előttünk, de azóta túlságosan önzők és önfejűek lettünk. Csap-kategória.
- Benned viszont hiszek - teszem hozzá kissé talán engesztelőn, de őszintén. Nem gondolom, hogy a találkozásunk bármiféle könyvben meg lett volna írva, de nem is számít, hiszen egymásra találtunk.
- Adsza! - pimaszkodom, ahogy meginvitál egy kis oralitásra, de nem bírom ki és elnevetem a végét. Kezdünk veszélyes vizekre evezni.
A körmét késznek nyilvánítom, ideje megmártózni, mielőtt belefojtanánk józanságunk egy rekesznyi alkoholba.
- Biztos vagyok benne, hogy feltalálod magad - Nyelvet öltöttem rá, mielőtt még beugrottam volna a tóba. Kellemetlen, fájó hideg mar a csontjaimba, ám tudom, ha kitartóan rúgok és evezek, idővel jobb lesz, és igazam is van. Lassan, de biztosan kezdek átmelegedni. - Egyáltalán nem! Kellemes meleg, gyere gyorsan! - Szegény, talán túlságosan gonosz tréfát űztem vele, de már nem szívom vissza a szavaimat, és enyhe bűntudatom ellenére jó hangosan kinevetem, mikor végül beleugrik a vízbe és lepattan ajkáról az első káromkodás.
- Az lenne? Szerintem jó - adom az ártatlant, bájosan kavargatva magam körül a vizet, de aztán megsajnálom és közelebb úszom hozzá. - Az a trükkje, hogy mozgásban tartsd magad - legalábbis akkor, ha egyedül vagy. Ha már ketten, akkor van, aki felmelegítsen. - Ha sikerül elég közel becserkésznem, akkor egyszer csak ráugrok, karjaim a nyaka köré, lábaim a dereka köré fonva. Érzem a bőrén a víz hidegét, és egy kicsit már bánom, hogy berángattam. Magam miatt nem aggódom, de azt a lelkemre venném, ha Türkiz megfázna.
- Ha nem evezel, elsüllyedünk - Könnyen okoskodom úgy, hogy közben egyszerű nehezékként csüngök rajta, bármiféle jelét mellőzve annak, hogy segítenénk a felszínen tartani magunkat. Lábszáram a derekának és a fenekének feszítve tartom magam az ölén, egyik kezemmel a vállába kapaszkodva, a másikat pedig kinyújtom a tarkója mögött. A szívem fel akar robbanni a közelségétől, annyira vonz minden egyes mozdulata, olyan sok szeretettel tölt fel az ügyetlenkedése, a nagymenőzése, a zavara... Az a nyomorult csap akkor is csöpög, ha nem adtam rá engedélyt.
- Megcsókolsz végre? - Fel sem tűnik, hogy suttogok, és hogy kihívó, évődő hangszínem ellenére milyen vágyakozón bámulom a száját, aztán a szemét, majd megint a száját. Karjaim kígyóként tekerednek köré, szorosabbá váló fogásomnak köszönhetően szinte teljesen összesimulhatok vele. Nem akarom megcsókolni; azt akarom, hogy ő csókoljon meg.

Nem, én nem vagyok az, akinek te hiszel, tiltakoztak gondolataim, melyekből csak szomorkás, mindentudó mosoly jutott arcomra, ahogy töretlen nyugalommal és megértéssel fürkésztem magam mellett Türkizt.
- Abban hiszek, akit most magam mellett látok, és ő nagyon is valódi - zártam le végül ennyivel, azzal a felütéssel magamban, hogy sokkal valódibb, mint én valaha is lehetek. Vajon meggyűlöl, ha egyszer rájön az igazságra? Nem, egész biztosan gyűlölni fog, a kérdés inkább az, mikor fog bekövetkezni mindez; mennyi időnk maradt egymásra?
Gátlástalanul kinevettem szerencsétlenül járt barátnőmet, ahogy a jéghideg vízbe vetette magát és méltatlankodni kezdett. Letöröltem az arcomról a felém fröcskölt víz lenyomatát; jól esett a tudat, hogy még ha hazugságon is ért, a kedvemért hajlandó volt bedőlni nekem. Elnehezedett a lelkem, ha arra gondoltam, ez milyen jól és mennyire kegyetlenül lefestette a helyzetünket.
- Nem ajánlották még fel neked, hogy kimossák a szádat? - Engem nem zavart, bűnözők közt töltöttem az elmúlt néhány évet, akik a legkevésbé sem törődtek a hozzám hasonló kislányok galamblelkének megóvásával. Hallottam én már cifrább dolgokat is, Türkiznek pedig kifejezetten jól állt ez a fajta laza, mocskos stílus. Egyszerűen csak érdekelt, nem dörgölték-e az orra alá, hogy, tudod, "egy lánynak nem illő káromkodnia".
- Ez nem igaz! Támogatlak lelkileg, és melegen tartalak. Őszintén szólva az oroszlánrész az enyém. - feleseltem egyszerre méltatlankodva és incselkedőn, ajkaim egy pillanatra a füléhez értek, olyan szorosan öleltem, hogy oda búgtam a szavaim. Ahogy sikerült megtartania minket, lazítottam annyira a karoláson, hogy elhúzódva tőle egymásra nézhessünk. Nem értettem, meddig akar még váratni. Túl sokat képzeltem volna kettőnk közé? Ha én nem erőszakoskodom, nem nyomulok, magától nem is közeledne? A kétség épp csak hogy elkezdett felbugyogni a torkomon, ám nagyot nyelve visszalöktem és a magabiztosság álcája mögé bújva számon kértem a szándékait illetően. A válaszától izgatott bukfencet hányt a gyomrom, és ahogy megcsókolt, pillangók százai keltek életre bennem. Csiklandós szárnycsapásaiktól bizseregni kezdtem, Türkiz ismerkedő ajkai az enyémen egy teljesen új világba repítettek, leszűkítve körülöttünk a teret: csak ő volt és én, én és ő, mi ketten. Szemérmetlen mohósággal csaptam le az ajkaira, mint éhes ragadozó, úgy viszonoztam a csókját. Lehunyt pilláim alatt színek ezrei robbantak, és ahogy nyelvem bebocsátásért könyörögve megérintette az ajkát, úgy éreztem, egész lelkem a gyomromba süllyed. A forróság elöntött, elfeledkeztem miatta róla, hol is vagyunk éppen; többre vágytam, eggyé akartam válni vele, azt akartam, hogy átadja magát nekem és én is az övé kívántam lenni.
Azt hiszem, ez volt életem legjobb csókja. Szinte fájt, ahogy végtelennek tűnő percek múltán elhúzódtam tőle, a teljes elválás előtt még apró, szaggatott, buja csókokat lopva. Az utolsónál finoman az alsó ajkába haraptam, úgy húzódtam el. Életemben először fogalmam sem volt, mit mondjak. Életemben először úgy éreztem, ezúttal elvesztettem az irányítást. Sebezhetőnek éreztem magam és szer.... Ó, nyomorult istenek odafent az égben!
- Ez elég szexi volt... Gyorsan tanulsz. - Hogy zavaromat leplezzem, a nyakába fúrtam az arcom, szorosan ölelve még mindig Türkizt. Forró leheletem a bőrét karcolta, orrom hegyével végigbújtam a nyaka ívét, fel a füle tövéig, ahova belecsókoltam. - De nem eléggé. - A következő pillanatban a kezem már a fején volt, elrugaszkodtam és megpróbáltam a meglepetés erejét kihasználva lenyomni őt a víz alá. Ha sikerült, olyan messzire úsztam, ahogyan csak tudtam, hogy elmenekülhessek az esetleges bosszúja elől, harsányan nevetve a győzelmemen.

️️️️️️️
Izana szavaira meglepetten, már-már hitetlenkedve kerekedtek el a szemeim. Úgy éreztem, forró, arany fonákok terjednek el és járják be az érrendszerem, az utolsó kis hajszáleret sem felejtve ki. Egy pillanatra azt kívántam, bár az lehetnék, akinek valóban lát. Mert ez a csavargó, aki itt ül mellette, tele van hibákkal és hiányosságokkal. Problémákkal és függőségekkel. Azt kívántam, bár az lenne a legnagyobb gondom, hogy őrülten beleszerettem egy lányba. Vagy lehet, azért mosolygott ilyen rendületlenül, mert már rég rájött volna?
― Wow… Ez már egészen úgy hangzott, mint egy vallomás. ― köhögtem ki végre valami értelmeset magamból, mikor végre képes voltam elszakítani a tekintetem amaz őrjítően zöld szemétől.
Haragudtam rá, amiért megtréfált. És haragudtam magamra, amiért pontosan tudtam, hogy csapdába fog csalni, mégis engedtem neki, hogy az orromnál fogva vezessen.
― Egy maréknyian… Eddig még egyik sem tudott elkapni, hogy beváltsa az ígéretét ― macsóztam kicsit flörtölve, ahogy közelebb libbente hozzá a vízben; ám az idill nem tartott sokkal tovább ananál, hogy Izana rám csimpaszkodott volna. ― Nem bírod elviselni, ha nem a tiéd az utolsó szó, igaz?
Incselkedtem és morogtam egyszerre, amint megtaláltam az egyensúlyom, a lánnyal a hátamon, cseppet sem bánva, hogy úgy viselkedik, ahogy, és azt mondja, amit. Tulajdonképpen egy egész csomó más mindent tudnék még megnevezni, amiben kapásból alámennék.
Azt az önbizalomhiányos, reszketeg kis lángocskát, amit bele mertem vinni abba a könnyed, puhatolózó csókba, Izana természetesen azonnal lángra lobbantotta. Ez a csaj egy egész erdőt képes lenne felgyújtani, ha nagyon akarná. Engem mindenesetre sikerült. És ahogy az első meglepetésem sikerrel legyűrtem, víztől hideg ujjaim a derekára vezettem, hogy annál fogva húzzam még közelebb. Ösztönösen engedtem utat a nyelvének, kissé oldalvást döntve a fejem, hogy jobban elférjünk. Végül nem tudom, működött-e. De a filmekben mindig így csinálják.
Nem akartam, hogy vége legyen. Nem tudtam, hogy percek vagy órák érnek most véget, de még akartam. Ezért követtem és mentem utána minden apró csókocskának, amit még kaptam tőle. Az utolsó ilyennél valami „áuáh” szerű hanggal illettem, ahogy beleharapott az alsó ajkamba.
― Khm… Az volt… ― vallottam meg halkan, zavartól kásás hangon, a vonásaimat rendezgetve, mielőtt telibe benyeltem volna Izana orvtámadását. ― Az isten verbrghmphrhgith… ― ennyire futotta tőlem, mielőtt orvul a hideg víz alá nyomott volna.
Prüszkölve, lelapult hajamtól mit sem látva törtem fel, vakon utána vetődve, hogy a derekát átkarolva elborulhassak vele a vízben.
― Mmmmegvagy!  
Épp csak annyira, hogy egyikünknek se essen komoly baja. Hogy Izana köré sötét, csillagfoltos szoknyát szőjön a tó vize. És ahogy a szemébe néztem, láttam benne az univerzumot. S benne magamat.
― Lassan menjünk ki… ― indítványoztam halkan ― Hideg a víz, ha nem tartjuk egymást edzésben. És még amúgy is ki kell fosztanunk valami éjjelnappali teljes alkoholkészletét.